Magamról

46197846_2696018263957659_3640045419708284928_n
Fotó: Kürtös Kata

1992-ben születtem, ami azt jelenti, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek már nincs közvetlen tapasztalata a kommunizmusról vagy a rendszerváltásról. Nem tép régóta a balsors. Ami engem illet, én jól vagyok.

A gimnázium után művészettörténetet és filozófiát hallgattam az egyetemen. A filozófia arra tanított, hogy lényegében teljesen mindegy, mi a véleményed bármiről, mert nincs igazad.

A művészettörténet valami egészen másra tanított: arra, hogy művészek nem léteznek. Ideális esetben a művészek ugyanolyan mesteremberek, mint az asztalosok vagy a pékek. Előbb meg kell tanulniuk bánni az eszközökkel és az anyaggal, amivel dolguk van, hogy egyáltalán esélyük legyen bármit összerakni. Megtanultam nem bízni azokban, akik művésznek gondolják magukat. Pláne nem bízni azokban, akik úgy gondolják, elég ha az ösztöneik vezetik őket.

Nem mintha számítana, mi a véleményem erről vagy amarról a dologról, mert nyilvánvalóan semmiben nincs igazam.

Sokszor, sok mindenen dolgoztam, volt amit pénzért csináltam, volt amit szenvedélyből. Az első történeteim rendszerint emberi tragédiákkal és halállal végződtek. Az óvodában írtam őket, miután a bátyám a hűtőn megtanított írni a betűmágnesekkel. Gondolom azért éltem ezzel a technikával, mert a szereplők halálánál semmi nem fejezi ki hatásosabban, hogy a történet véget ért. Mi lesz ezután? Semmi, mindenki meghalt. Vége.

Két bátyám van, én vagyok a legkisebb. Ők is írnak. A szüleim is írnak. Én sem úsztam meg. Az egyetlen, aki nem ír a családban, a fehér labrador retriver kutyánk.

Tulajdonképpen jobban örültem volna annak, ha zenész lesz belőlem. Sok-sok évvel ezelőtt tanultam gitározni, de soha nem voltam képes a halványan átlagos színvonal fölé emelkedni. A legszebb szám, amit valaha gitárra írtak, nem más, mint a Capricho Arabe, Francisco Tárregától. Ezt viszonylag tűrhetően még ma is el tudom játszani.

Aztán fújtam a szájharmonikát is, és arról álmodoztam, hogy blueszenész vagyok, 1920-ban, a Mississippi deltája mellett. Fújtam a klarinétot, és arról álmodoztam, hogy Benny Goodman vagyok, öltönyben és nyakkendőben, egy lapátkerekes gőzhajón.

Minden idők legjobb jazz szerzeménye természetesen Duke Ellington melódiája, a Sophisticated Lady.

Éltem Franciaországban, Párizsban, és éltem Hollandiában, Utrechtben is egy rövid ideig.  Mind a két helyen sokat esett az eső. Párizsban bármixerként dolgoztam, hogy az egyetem mellett fizetni tudjam a lakásomat. Ha valaki a Grand Boulevard-on jár, kérdezzen meg bárkit, ismeri-e a nevemet!

Bármixernek szintén csak tűrhető teljesítményt nyújtottam. Viszont én csinálom a leghidegebb margarita koktélt a világon. Az ember ujjai hozzáfagynak a pohárhoz, olyan hideg.

Híres teniszjátékos is lehettem volna, valamikor legalább is ezt is mondták nekem, de nem gyakoroltam eleget, és most már késő, és a fonákom is elég csapnivaló.

A Vak majom az első, és eleddig az egyetlen könyvem. Ide kattintva hosszabban is olvashatsz róla. Őszintén reménykedem benne, hogy emlékezetesebb teljesítményt nyújtottam vele, mint zenészként, vagy teniszezőként, vagy bármixerként sikerült.

Elolvasom az első fejezetet!

♦♦♦