A könyvről

4
Fotó: Kürtös Kata

Bizonyos dolgok tényleg megtörténtek, a könyvben található legtöbb szereplő és a legtöbb esemény mindenesetre kitalált. Ami a valós részeket illeti – egyszer tényleg szemtanúja voltam, ahogy egy kötéltáncos egy méter magasból lezuhant egy cirkuszi műsor nyitószámában. A valóságban is Mr. Universum volt a művészneve.

Valahol a világban, gondolom, még mindig táncol a kötélen.

Az sem az én találmányom, hogy vannak tudósok, akik a földi boldogság lehetőségeit kutatják, és azt próbálják megmérni, hogy az embereknek mennyi örömük, és mennyi fájdalmuk származik az életükből. Komoly tudósok, akik sokkal elmélyültebben és professzionálisabban űzik ezt a mesterséget, mint az a két tudós, akik az én történetemben szerepelnek.

A történetben szereplő kísérlet is gyermeteg, és szükségszerűen az. Két svájci tudós bejelenti a szálloda lakóinak, hogy úgy fogják használni őket, mint a laboratóriumi egereket, de azt nem mondják meg nekik, hogy mire. Az embereknek maguknak kell rájönniük, miről is szól, ami történik velük.

Nem minden gyerek ugyanígy pottyan a világra? Égünk a vágytól, hogy mindent megmagyarázzunk magunk körül.

Aztán tele van ez a könyv Párizzsal, mert ott kezdtem neki az írásnak, a vége felé annak a két évnek, amit ott töltöttem. Nem azért mentem oda, hogy írjak. Azért mentem, hogy a nanterre-i egyetemen művészettörténetet tanuljak, amiből végül csak mellékes időtöltés lett. A legfontosabb dolog, ami ott történt velem az, hogy felnőttem.

Az első lakásom a Rue des Apennins 40-ben volt, közel a Montmartre temetőhöz. A temető leghíresebb lakója Alexandre Dumas, aki A három testőrt, és a Monte Cristo grófját is írta. Akár én is lehettem volna annak a temetőnek az egyik lakója, mert az én felső emeleti lakásom sem volt nagyobb vagy lakályosabb egy sírboltnál. Hat négyzetméterre volt bezsúfolva a fürdőszoba, a konyha és a hálószoba. A belmagassága elérte a három métert. Egyetlen ablakom volt, a plafonon, amit egy kötéllel tudtam nyitni-zárni. A kinyitható kanapé, amin el kellett volna aludnom, olyan kicsi volt, és olyan siralmasan nyikorgott, hogy végül nem is azon aludtam, hanem felette, egy tárolópolcon. Meg sem mozdulhattam, úgy feküdtem ott, mint egy halott fáraó.

Egy hónnappal később találtam egy másik lakást, közel a Diadalívhez, ami már sokkal jobban megfelelt – az elhelyezkedése megegyezik azzal, amit a történetben szereplő luxusszálloda helyeként is megjelöltem. Ez is csak egy régi cselédszoba volt, a hetedik emeleten, lift nélkül. A cselédszárnynak külön bejárata volt, dísztelen kis faajtó, hogy a krumplis- meg szeneszsákot cipelő szolgák véletlenül se kerüljenek az úrinép szeme elé, akik a káprázatos főbejáraton át jártak-keltek.

Azért csináltam a történetben luxusszállodát az én kis stúdiólakásomból, aminek még saját vécéje sem volt, mert legalább olyan kiváltságosnak éreztem magam, amíg ott laktam, mintha a világ legjobb hoteljében szálltam volna meg.

A látkép a városra, ahogyan a szálloda ablakából leírtam, szintén valódi. Így festett az én kilátásom is a szobámból.

fotó
1 Square Villaret de Joyeuse, Paris

Száz évvel korábban F. Scott Fitzgerald épp a szomszédomban lakott volna. Átjött volna hozzám egy pohár martinire, én meg átmentem volna hozzá egy üveg pezsgőre.

A könyv bizonyos mértékig abból a feltevésből indul ki, hogy az ember korlátlanul felelős azért, amilyenné válik. De nem úgy, ahogy azt a legtöbb vallás állítja, miszerint az Utolsó Ítéletkor, vagy a Harag Napján, vagy a Végső Napon mindenki megkapja a jutalmát vagy büntetését, aszerint, hogy milyen életet élt. Ha valóban így van, az nem lehet más, csak kellemes meglepetés. Addig is, bizonyosan a döntéseink végösszege vagyunk, nincs senki és semmi, aki felmentene minket a következmények alól. Ez nyilván csak árnyalatokkal igaz, mint minden más is az életben, de azért olyasmi, amit mindig érdemes észben tartani.

Ha valakit Párizs érdekel, az a legjobban teszi, ha előveszi Ernest Hemingway Vándorünnep című könyvét. A két világháború között Hemingway is ott élt, és az élete végén leírta a visszaemlékezéseit. Mielőtt publikálta volna, egy vadászpuskával öngyilkosságot követett el, így soha nem tudhatta meg, mennyi örömöt okozott nekem ezzel a kis könyvével.

“Ha ​szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél” – írja Hemingway – “bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep.”

Ennek semmi köze nincs ahhoz, amit írtam, csak úgy említem, talán másnak is hasznos lehet.

Elolvasom az első fejezetet!

♦♦♦